Sámuel (23)

Ő az, akinek a jelenléte nem harsány, mégis betölti a teret.Nem kell sokat beszélnie, mert a tekintetéből is megértem, hogy biztonságban vagyok.Van benne valami mély nyugalom, ami lecsillapítja a gondolataimat, amikor túlpörög az elmém, és valami melegség, ami újra felébreszti bennem a hitet, ha épp kezdenék kételkedni.Nem akar megváltoztatni.Tiszteli a lelkesedésem, a kreativitásom, és a szabadságvágyam, mert tudja, hogy ezek tesznek azzá, aki vagyok.Nem zavarja, ha néha elkalandozom az álmaimban — sőt, ő az, aki csendben mosolyogva figyel, majd mellém lép, és megkérdezi: „Hogyan tudnék segíteni, hogy valóra váltsd?”Ő nem játszik.Nem játszmázik, nem hallgat el dolgokat, nem tűnik el, ha nehéz beszélgetés jön.Őszinte, egyenes, és tud szeretni anélkül, hogy elvenné a levegőt.Mellette nem kell „jó formában lennem”, nem kell bizonyítanom – elég csak lennem.A mosolya nem harsány, inkább csendes, de őszinte.Az érintése nem a birtoklásról szól, hanem arról, hogy itt vagyok neked, és nem megyek el.Szeret nevetni, de nem a felszínen él – benne mélység van, csend, és egyfajta belső erő, ami megtart.Tiszteli az álmaimat, de segít két lábbal a földön maradni, ha kell.Ha hibázom, nem bánt, hanem kérdez.Ha bizonytalan vagyok, nem elutasít, hanem mellettem áll.Mellette nem érzem, hogy kevesebb vagyok – épp ellenkezőleg: mellette jobban érzem, ki is vagyok valójában.Nem versenyez velem, hanem velem együtt nő.Szeret beszélgetni éjszaka, amikor már minden csendes, és szereti a spontán pillanatokat, amikor csak elindulunk valahová, cél nélkül.És amikor rám néz, nem azt látom a szemében, hogy birtokolni akar – hanem azt, hogy választott.Tudatosan, szívből.Ez az ember nem tökéletes. De hozzám való.Pont annyira álmodó, hogy megértse a lelkemet, és pont annyira földhözragadt, hogy biztonságot adjon.Nem fojt el, hanem szárnyakat ad – és amikor repülök, ő a szél, ami megtart.