József Attila az Óda című versében azt írja: "A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd." A nyelv normáit, szabályszerűségeit, azaz "törvényeit" betartjuk, ha mindenféle-fajta címkéket aggatunk mind magunkra, mind másokra. Ezek a címkék, ezek a szépen kimondott fogalmak tisztának és érthetőnek tűnnek. Csakhogy valójában mindezek csak a létezés felszínét, a valódi élet külső burkát jelentik. Ha azt mondom valakinek: "Szeretlek!", vajon mit is érzek pontosan? Szeretem az illetőt, mint "mélyüket a hallgatag vermek", s ha ő nincs, én se létezem? Vagy úgy, mint medve a mézet, mint sírásó a temetéseket, vagy szoknyapecér a feleségét? Ugyanaz a fogalom a "tiszta beszéd" örve alatt más és más valós tartalommal jelenik meg, s hogy én miképpen érzek valójában, egyedül én magam tudhatom. Elmondható-e, másokkal bizonyosan megosztható-e az én exklúzív és szubjektív tapasztalatom? Talán igen (ha újra és újra nekirugaszkodom, hogy elmondjam), de csak dadogva.
Mit is írhatnék magamról? Ki vagyok én?